Mire tanit az AMADEUS, ha a motivációról van szó?

Amikor először láttam az Amadeus c. filmet (Milos Forman), még kamasz voltam. Akkor még erős szimpátiát éreztem Salieri iránt. A filmbéli visszaemlékezései alapján számomra akkor még helyénvalónak tűnt minden, amit el akart érni, mert úgy gondoltam, hogy nemes dolgok motiválták:

"Miközben apám tiszta szívvel azért imádkozott az úrhoz, hogy oltalmazza a kereskedőket és azok jószágait, én gyermeki dölyffel telve, titokban így fohászkodtam: Uram! Add, hogy komponista váljék belőlem. Had zengjem muzsikával dicsőségedet, s így dicsőüljek általad magma is. Add, hogy zajos legyen nevemtől a világ, ó add meg édes istenem! S midőn majd meghalok, engem hálával emlegessenek az emberek a muzsikáért, melyet rájuk hagytam. Viszonzásképpen erényes, tiszta életet élek. Buzgón iparkodom és a nap minden órájában zengem dicséreted, ámen”

E bevezető után nehéz lett volna nem osztozni Salierivel csalódottságában, amikor megismerte Mozartot, a gyerekes, részeges kreatúrát, akit csak Isten kifürkészhetetlen céljai tehettek tehetségessé. De miért? Hogyan is tüntethetett ki az Úr egy ilyen éretlen személyiséget? Nem igazán értette. Ez így nem igazságos.

Azonban valahányszor csak látom a filmet Salieri iránt érzett szimpátiám fokozatosan csökken. És nem csak azért, mert ismerem a film végét vagy a rendezői változatot, ahol Salieri személyiségét Mozart és családja ellen elkövetett bűnei oly ellentmondásossá tettek. Salieri bukása már ott volt a film legelején. Sejthető volt a személyes motivációjáról szóló monológjában:

"Miközben apám tiszta szívvel azért imádkozott az úrhoz, hogy oltalmazza a kereskedőket és azok jószágait, én gyermeki dölyffel telve, titokban így fohászkodtam: Uram! Add, hogy komponista váljék belőlem. Had zengjem muzsikával dicsőségedet, s így dicsőüljek általad magma is. Add, hogy zajos legyen nevemtől a világ, ó add meg édes istenem! S midőn majd meghalok, hálával emlegessenek engem az emberek a muzsikáért, melyet rájuk hagytam. Viszonzásképpen erényes, tiszta életet élek. Buzgón iparkodom és a nap minden órájában zengem dicséreted. Ámen

Minden csak arról szól, hogy “Én….én….én….”, meg “Engem….engem…..engem”. Legnagyobb hibája és tévedése az volt, hogy mindent kizárólag saját céljai elérésének rendelt alá. Minden egyes alkalommal, amikor zenét szerzett egyik szeme a hangszeren, a másik a közönségen és a kritikusokon volt. És a zene szenvedett – akárcsak a zeneszerző.

Lássuk csak Mozart filmbéli figuráját: habár sok hibája volt, a zene iránti szeretete és elkötelezettsége mindent elhomályosított. Élvezte a felé áradó népszerűséget és elismerést is, de amikor zenét szerzett, mindent a háta mögött tudott hagyni és a zene lázba hozta, hadonászott a karjaival, szinte megmérgezte magát, már nem ő komponált, a zene komponálta őt.

Úgy gondolom, hogy a filmben két külön kreatív hozzáállást diagnosztizálhatunk, ha Salieriről és Mozartról van szó. Egy olyan világban, ahol a művészi képességeket nagyra értékelik, a kreatív, alkotó emberek óhatatlanul is szembe találják magukat a hírnév a pénz és más megbecsülés csábító erejével. Salierinél a kísértés rányomta a bélyegét a kreatív folyamatokra - a középszerűségtől való félelme zavarta őt a komponálásban. Mozartnál ilyen nem volt - az alkotás perceiben el volt varázsolva és elmerült a kreatív flow-ban.

A film alkotója hasonlóképpen látja a kérdést, amit jó néhány kreatív folyamatokkal kapcsolatos tudományos kutatás is alátámaszt. A Harvard Business School professzora Teresa Amabile több kísérletet is folytatott a kreatív motivációval kapcsolatban:

Belső motiváció: az alkotás önmagáért való élvezete, az az élvezet, ahogy feloldódik az alkotó a festés, az írás, a tánc, a zeneszerzés és bármely más kreatív munka folyamatában. 
Külső motiváció: mindennemű jutalom, mely a kreatív munka által elnyerhető – pénz, hírnév, kritikusi-díj, stb.

Amabile kísérletei kimutatták, hogy a belső motiváció magas szintű jelenléte közvetlen hatással van a kreatív teljesítményre, de a külső motiváció, ezzel ellentétesen, még negatívan is hathat. Egy gyerekekből álló csoportnak azt mondta, hogy fessenek csak úgy, a maguk kedvére, azt, ami tetszik, míg a másik gyerek-csoportnak cukrot ígért a szép képekért. Amikor összehasonlította, az első és a második csoport rajzait, minden egyes kísérlet során az első csoport rajzai kreatívabbnak bizonyultak, mint a másodiké. A külső motiváció (cukor) jelenléte megzavarta az alkotás élvezetét – az alkotó elkezdett aggódni az eredménnyel és a jutalommal kapcsolatban.
Egy híres amerikai írónő azt mondta az ügynökének, hogy szeretne a könyvével rengeteg pénzt keresni, azonban tisztában van azzal, hogy erről meg kell feledkezni mialatt verseket ír.

Azt hiszem, ez némileg megmagyarázza a jól ismert "második album nehézségei” szindrómát is. Amikor egy zenekar rögzíti első lemezét, akkor a lelkesedés táplálja a zenét. Persze ambiciózus mindenki, és az ambíciót még nem zavarják meg az anyagiak és a külső körülmények. De amikor meg kell ismételni az első album sikereit, az elvárások súlya nyomasztó lehet.

Az Amadeus megmutatja nekünk a két végletet: az egyik férfit felemészti az  ambició, a másikat pedig a zene. De ez ritkán ilyen fekete-fehér. Mindenkiben lakik egy Salieri és egy Mozart is - minden alkalommal, amikor leülsz dolgozni az a kérdés, hogy ki fog felülkerekedni.

A film a motiváción kívül a visszajelzéssel kapcsolatban is remek példát mutat, ha kreatvitásról van szó: Mire tanít az Amadeus?